Sokan előszeretettel csobbannak nyáron a strandon, az uszoda medencéjében, a folyókban vagy éppen a tavakban, de sok ember kedvenc sportként tekint az úszásra, így azt heti rendszerességgel is űzi. Az úszásnak rengeteg jótékony hatása van a szervezetünkre nézve, hatalmas előnye, hogy kortól függetlenül bárki kipróbálhatja.
De járjunk most annak utána, hogy mégis mióta úsznak az emberek ilyen tudatosan, meghatározott és kidolgozott mozdulatokkal?
Egy ironikus mondás úgy tartja, hogy társadalmunkat korábban csak abban az esetben érdekelte bármilyen technika, ha azt valamilyen módon fel lehetett használni a hadi tevékenységeikben. Ez természetesen túlzás, de valami igazság alapja mégiscsak van. Ha az úszás történetére vagyunk kíváncsiak, akkor láthatjuk, hogy a sportág kidolgozásában valóban nagy szerepük volt a társadalom háborús céljainak.
Bár az úszás népszerűsége már jelen volt az ókori civilizációban is, hiszen kapcsolatban állt a fürdőzés kultúrájával, mégis az az igazság, hogy az úszás általánossá válását leginkább a háborús időszakok tették lehetővé. A kínai flottában például már az i. e. 3-dik században is kötelező volt az úszásoktatás, ezt pedig elég hamar átvették a japánok is. Ezt követően rendszeressé váltak az úszóversenyek is mindkét népnél. Mellettük azonban a sokat háborúzó egyiptomiak, illetve az asszír katonák is megtanultak úszni, ők már ekkor ismerték a váltott karú úszásmódot is, pedig ez ebben az időben még egyáltalán nem számított általánosnak. Jellemző volt az is, hogy a tenger közelében élők megtanultak úszni, az ókori népek közül pedig a föníciaiakat szokták a legjobb úszó népként emlegetni.
Érdekes tény, hogy az ókori görögöknél nem csak az írás és az olvasás, hanem az úszni tudás is az alapműveltség részét képezte, Szolón rendeletbe is foglalta azt, hogy minden egyes gyermeknek kötelezően meg kell tanulnia írni és úszni. Azok az emberek pedig, akik nem tudtak úszni, nem is vállalhattak közéleti szerepet. Ekkor a gyerekek számára levegővel felfújt bőrtömlőket adtak, ez óvta meg őket a fulladástól. Ebben az időben a görögök a váltott karú, később gyorsúszásnak nevezett úszásnemre is rátaláltak. Ennek ellenére amikor megjelentek náluk az olimpiai játékok, valamilyen oknál fogva mégsem vették be a versenyszámok közé az úszást, valószínűleg azért, mert ekkortájt az úszás már egy nagyon hétköznapi tevékenységnek számított.
Rengeteg mindenben követték a görögöket a rómaiak, így náluk is a műveltség szerves része lett az úszás, és itt is igen nagy lehetőséget kapott hadviselésben, főleg azért, mert a terjeszkedés alkalmával a katonáknak nagyon gyakran át kellett kelniük a vízen. A zúgó, jeges folyók azért még itt is sok halálos áldozatot szedtek, pedig a római katonák nagy része kiválóan tudott úszni, annyira, hogy ők már a hátúszást, illetve az oldalúszást is ismerték.
A mai gyorsúszás elődjét 1898-ban dolgozta ki Alex Wickham, aki akkoriban a Polinéz-szigetvilág őshonos törzseinek tanulmányozta az úszásmódját. Munkája során rájött arra, hogy a meghatározott módon hullámzó testmozgás, illetve a váltott karú tempózás mennyivel nagyobb hatásfokkal tudja előre vinni az embert a vízen. Ugyancsak egy ausztrál sportoló, Arthur Cavill fejlesztette ki a hátúszást, ám ő ekkoriban még egyszerre hátrahúzott karokkal úszott, és nem váltott kartempóval.
Bár ez gyógyúszásként valóban remek, ugyanis remekül ellazítja a gerinc menti izmokat, a versenyhez vagy az aktív sportoláshoz ez nem volt elég hatékony. 1912-ben Harry Hebner ezt az úszásnemet továbbfejlesztette, neki köszönhetjük manapság azt, hogy ma már a hátúszók ollózó lábbal, és váltott karral úsznak. Az egyik legkedveltebb és talán a leglátványosabb úszásnemet, egyszerre köszönhetjük a véletlennek, illetve egy úszó kreativitásának is.
Erich Rademacher a német úszó ugyanis egy verseny alkalmával mellúszásban indult, ám igen szoros küzdelembe került egy versenytársával pont a cél előtt. Pontosan ugyanúgy tempóztak mindketten, így várható volt, hogy pont ugyanakkor fognak a falhoz hozzáérni. Erich annak érdekében, hogy megelőzze versenytársát, az utolsó benyúlásnál vett egy hatalmas lendületet, így kiemelkedett a vízből, és szinte szó szerint ráugrott a falra, amivel a versenyt sikerült megnyernie.
Valószínűleg a mozdulatnak köszönhető siker hozta meg kedvét ahhoz, hogy fontolóra vegye: lehet egy önálló úszásnemet is alkotni ebből a technikából? Persze, hogy lehetett, és bár valóban még jó sokáig a mellúszáshoz hasonló lábmunkával működött a pillangózás, 1936-ban egy Higgins nevű úszó a delfinektől leste el, majd korszerűsítette a stílust, és elkezdte páros lábmozgással ellökni magát a vízből. Ezt követően el is terjedt ez a technika, és később, 1952-ben már ezzel a lábtechnikával is ismerte el a pillangó úszást.
Érdekesség lehet még, hogy a mellúszás leggyorsabb technikája Gräfl Ödön nevéhez fűződik, aki úgy érezte, hátráltatja a haladásban a békatempó, ezért elhagyta azt. Ezt követően a hazai úszók elkezdtek inkább a karjukra erősíteni, hogy erőteljesebb legyen a karmunkájuk.
